Az 1900-as évek elején kezdett film „felhangosodni”. Számtalan furcsa, képtelen vagy éppen ötletes megoldás született a mozgókép és a hang párhuzamos lejátszására.
Az egyik klasszikus példa a lemezjátszó alkalmazása, mikor a film hangját egy hagyományos lemezről játszották le.
Bár nem lett túl sikeres, de létezett olyan technológia is, mely segítségével a filmszalag szélébe „vágták” bele a hanghullám képét, amit egy tüske segítségével – akár a bakelit lemezről – le tudtak játszani. Talán nem kell részletezni, hogy mennyire sérülékeny lehetett az így rögzített hang.
Az igazi áttörést azonban az 1926-os év hozta, amikor lehetővé vált, hogy elektromosan rögzítsék a hangot. Ezektől az évektől kezdve a film hangját nem szeparált hordozón, hanem magán a filmszalagon tárolták. Erre a célra az un. Hangcsíkot alakítottak ki a képkockáktól balra – természetesen a perforációkon belül – ahol különböző technikákkal rögzítették a hangot. A hangcsík használatára eleinte több különböző módszer létezett, ezek közül a gyengébbek vagy előnytelenebbek szépen lassan kihullottak. Az egyik elsőként megbukott próbálkozás a mágneses hangtárolás volt. Ez azt jelentette, hogy a hangcsíkra egy magnószalag-szerű réteget vittek fel, és erre rögzítették mágnesesen a hangot. A különböző technikai problémák miatt azonban hamar egyeduralkodó lett az optikai tárolás. Ez azt jelenti, hogy akár a képkockák, a hang is „kép” formájában tárolódik a szalagon.
A hang képpé „konvertálásának” több módja lehetséges. Kezdetben a hangcsík denzitásának, azaz áttetszőségének változtatásával rögzítették a hangot. Az ilyen hangcsíkon nagyon sűrű sötét és világos csíkokat láthatunk, a fényesség „lüktetése” írta le a hanghullámot (lásd ábra). Később megjelent, majd egyeduralkodó lett az a technika, mely a hangot a hangcsíkon végigfutó világos sáv szélességének változtatásával rögzítette. Ezt angolosan variable area megközelítésnek hívják. Amikor a hangsáv jobb és bal oldalra osztható, melyek aránya változik unilaterális rögzítésről beszélünk. A bilaterális megközelítés esetében középen helyezkedik el a fehér sáv, és ennek szélessége változik időben. Ez utóbbi lett a népszerűbb, a mai napig így rögzítik a hangot az analóg hangcsíkra. Természetesen monó hang esetében egy csatorna látható a hangcsíkon, sztereó hang esetében két csatornát is begyömöszölnek a csíkra. Az ilyen hangsávot az un. Hangkamerával rögzítik a filmre, mely minden filmlaborban megtalálható. Ez teljesen hasonlít az igazi kamerára, csak nem a környezet egy darabját hanem egy hang által vezérelt, világos „ablakot” fényképez. Ahogy fut a film a kamerában, a hangcsíkon kialakul az audió csatorna hullámképe. Ezt a vetítők probléma nélkül ki tudják olvasni, és felerősítve a nézők is élvezhetik.
Az 1950 körüli években iszonyú versengés folyt, hogy melyik filmgyártó tud nagyobb hatású, látványosabb filmet készíteni. A cél érdekében mindent bevetettek. Forgattak VistaVision formátumban (fekvő képek, nagyobb képméret) és készítettek olyan extra-szélesvásznú filmet is, melyet egyszerre 3 filmszalagról vetítettek (cinerama). A hang terén is mindenki igyekezett beelőzni a konkurenciát, 1940-ben a Disney már 4 csatornás hanggal vetítette a Fantasia című filmet! Már ekkor elkezdtek hangszórókat tenni a vászon mögé vagy a nézők lába alá a legjobb hatás érdekében. Az 1970-es évektől kezdve kezdett Ray Dolby neve ismerté válni. Ekkor dolgozta ki a hatékony zajcsökkentő eljárását, mely segítségével jobb minőségű hangot lehetett az analóg hangsávból lejátszani.
Nemsokkal később egy mégjelentősebb Dolby technológiával gazdagodott a filmes világ: a Dolby Stereo eljárással ugyanis a sztereó hangcsíkból a bal és a jobb hangcsatornán kívül egy középső és egy surround sávot is kikódoltak. Az első surround hangzású film 1976-ban került a mozikba. 1977-ben a Csillagok Háborúját az akkor létező legjobb hanggal szerelték fel, így nem véletlen hogy a hanghatásokért is megkapta az Oscar-t. Ez volt a Dolby Stereo számára a nagy áttörés. Innentől kezdve mindenki, aki megtehette surround hangzást használt.
1991-ben ismerhette meg a világ az újabb forradalmi lépést, a digitális hang megjelenését. Ez azt jelenti, hogy nem a hanghullám képe, hanem sok 0 és 1 került rögzítésre. A haszna ennek a megközelítésnek – többek között – az, hogy a moziban egészen pontosan azt halljuk, amit a rendező a hangstúdióban. A digitális világban ugyanis a filmszalag kopásával nem rakódik zaj a hangra, amíg a számok kiolvashatóak addig tökéletes a hang. Sajnos ha az adat túlságosan sérült, egyáltalán nem lehet a hangot visszaállítani. Éppen ezért digitális hang használata esetén – a biztonság kedvéért – mindig rögzítenek analóg hangot is a filmre. Biztos sokan hallották már moziban, mikor a vetítő az analóg és a digitális hang között vált – általában a film elején, rosszabb esetben a közepén – és a fátyolos, zajos hang hirtelen kitisztul (vagy éppen ellenkezőleg).
Az első, és a mai napig használatos digitális hangrögzítési technológia a Dolby Stereo Digital (Dolby SR-D) volt. Itt a digitális jeleket – azaz a sok 0-át és 1-et – nem a hangcsíkra rögzítették, hiszen arra szükség van a biztonság kedvéért, hanem a perforációk közé rácsos elrendezésű fekete és fehér pontok formájában. Mivel minden képkocka mellett csak 4 apró négyzet áll rendelkezésre, és a pöttyök mérete sem lehet tetszőlegesen kicsi, viszonylag kevés adatba kellett az audió információt „belekódolni”. A Dolby Digital technológia 1:10 arányú tömörítést használ (amit szinte meg sem hallunk), és így 6 hangcsatornát képes eltárolni a filmszalagon digitálisan.
1993-ban, a Jurassic Park a digitális dinókon kívül más újdonságot is hozott: a Digital Theater Systems, azaz DTS hangot. Ez a megoldás – akárcsak a régi szép időkben – külső lemezekről játsza le a hangot. Ezek a CD lemezek azonban tökéletes minőségű hangot szolgáltatnak (akár jobbat mint a standard audió CD), sőt párhuzamosan több lemez szolgáltatja a tömörítetlen 6 csatorna hangját. A szinkronizációt a filmszalagra rögzített „timecode” adja, ami a hangcsík és a kép között kapott helyet. Később kiegészítették a DTS technológiát, így többek között arra is képes volt, hogy a vetítőteremben elhelyezett stroboszkópokat is vezérelje a drámai hatás fokozása érdekében.
Szintén 1993-ban találkozhattunk először az SDDS, azaz a Sony Dynamic Digital Sound hanggal. Ez a technológia leginkább a Dolby Digital-ra hasonlít, hiszen az adat a filmszalagra kerül optikai rögzítéssel. Mivel a filmen máshol nem nagyon maradt hely, a Sony kénytelen volt megelégedni a filmszalag szélével. Mivel ez a terület a legsérülékenyebb, ezért az adatot a jobb és a bal oldalra is elhelyezték (elcsúsztatva). A Sony a saját, Minidisc-ekhez kifejlesztett tömörítését alkalmazza, mely 1:5 arányú kompressziót eredményez. Ezzel a technikával 6 vagy 8 hangcsatornát is képesek kódolni.
Bár igazából nem ide tartozik, mégis érdemes szót ejteni a George Lucas-hoz kötődő THX-ről is. Sokan úgy gondolják, hogy a THX – akár az eddig tárgyalt technológiák – valamiféle „hangrendszert”, hangrögzítési módot takar. Valójában a THX cég nem csinál mást, mint minősít. Az első THX minősítésű produkció a Jedi visszatér volt 1982- ben. A THX filmeket, vetítő termeket, házimozi rendszereket, sőt újabban autó-hifiket és számítógépes játékokat is minősít. A dolog értelmét talán a vetítőtermek példája mutatja a legjobban. Hazánkban ha elmegyünk egy moziba, jó eséllyel rossz szögből látjuk a filmet, beszűrődnek a külső zajok vagy éppen nem tökéletes a képminőség. Egy mozi akkor kap THX minősítést ha megfelel a szigorú minőségi és technikai specifikációknak: beszűrődő külső- és épületgépészeti háttérzaj mértéke, terem akusztikai jellemzői, az összes székből jó látószög és távolság a vászontól, vetítőgép minősége, fényereje, torzítása, hangrendszer felépítése, installációja, komponensei stb-stb. Egy THX minősítésű filmről – melyet egy THX minősítésű moziban nézünk – bizton tudhatjuk, hogy akár DTS, SDDS vagy Dolby Digital hangot használ, jól fog szólni. Persze senki nem állítja, hogy csak a THX által elismert eszközök szólnak jól…
